Nincs oka. Csak úgy van.

Általános

Amikor nem kell megmagyarázni. Nem kell indokot keresni. És amikor mégis kell, akkor bizony nem megy.

Miért? Nem tudom. Csak. Ez jött. Így lett.

A világban annyi minden történik. És szinte mindent meg akarunk magyarázni. A földrengést, a baleseteket, a kormánypuccsot. Elemezzük, bölcseskedünk. Szakértünk, forgatjuk, nézzük a múltat innen, onnan.

A valódi értékeket nem kell elemezni. Tudjuk, hogy ott van. Szavak nélkül is.

Tudod, milyen, amikor a szeretet úgy körbeleng két embert, hogy szinte cikázik körülöttük, nyolcasokat ír le, rájuk tekeredik és továbbáll, aztán újra és újra visszatér?

Tudod, milyen, amikor csak egy pillanatra megborzongsz, és tudod, hogy valami nagy dolog van itt?

Tudod, milyen, amikor valaki már pusztán a jelenlétedtől átváltozik és ragyog?

Tudod, milyen, amikor Te, már pusztán valaki jelenlététől ragyogsz?

Ezt nem lehet megmagyarázni. Nem lehet megindokolni, alátámasztani, bizonyítani és elemezgetni. Nehéz ám. Mert azt szoktuk meg, hogy mindennek oka van. Azért van, mert. Azért tesszük, mert.

A szeretetnek nincs oka. A szeretet csak úgy van. A szeretet mindentől független.

A szeretet megért. Ott van és körülvesz. Közel hoz egymáshoz. Megdobbantja a szívet és hagyja az agyat csak fürdeni ebben az örömben.

Sok ilyen pillanatot kívánok. Nagyon sok és nagyon hosszú ilyen pillanatot.

Robi

Egy dicséret veszett el benned?

Általános

“Egy költő veszett el benned!”
“Egy festő veszett el benned!”

Ahh.

Tudod, amikor végre valaki rájön, hogy hoppá, ebben egészen jó. Valami új dologban. Valami másban. Fest egy képet. Kezébe vesz egy gitárt. És jönnek a dicséretek, mint például:

“Egy zenész veszett el benned!”

Jaj, ne! Légyszi!

Már miért veszett volna el, amikor éppen ott van előtted, most jön ki, most zenél, most fest!

“Egy tanár veszett el benned!”

És ha éppen az akarsz lenni mostantól? Akkor elfogadod, hogy ezt mondják elismerésül, mert megcsillantod a tehetséged? És ha mostantól házakat tervezel? Akkor egy építész veszett el?

Veszteség, elmúlás, nincs, szürkeség.

Éppen, hogy nem elveszett, hanem most jön elő! Most fedezed fel! Most mutatod meg (végre) sokaknak!

Nyeremény, élet, van, színek. Ez kell!

“Egy dicséret veszett el ebben a mondatban!” – na ez igaz!

Ne vesszen el. Bújjon elő!

“Belőled egy költő bújt elő!”
“Belőled egy festő bújt elő!”
“Belőled egy tanár bújt elő!”

Mert a csodák nem elvesznek, hanem megjelennek!

Bújj elő!

Függőleges falon sem gurulunk le, mert…

Általános

Van egy mágneses táblám a műhely oktató szobájában. Rajta három pici mágneskorong.

Sosem unatkoznak. Hol így vannak, hol úgy. Na nem lelkileg, hanem ahogy oda vannak tapadva. Mindig máshogy.

Egy mágneskorongot minden normális ember lapjával tapaszt fel, nem? Ki akarná, hogy leguruljon? Senki. De nem is gurul le.

Ha két különleges dolog találkozik, semmi sem lehetetlen.

Eszter különleges. Megfogta a mágneseket, és különlegesen tette fel a táblára. Az élükre állítva.

Nem gurultak le!

Függőleges falon sem esik bajunk, ha elfogadjuk, hogy mind a helyzetünk, mind az különleges, aki oda juttatott.

Csak ő rakja így a mágneseket – mindenki más lapjával.

Kolumbusz tojása? Sokak szerint lehetetlen. A kivételes emberek szerint ez gyerekjáték. Sőt, nem is gondolkodnak ezen egy pillanatig sem.

Mint amikor nem tudod, hogy nem tudsz repülni. Addig szállsz, mint a madár.

“Minden száj nyitva áll,
És a fény megcsillan
A pillanat késhegyén,
Aki él, feláll,
Hogy biztos-e, amit lát,
Jönnek ki a
Tengerből a bálnák.

S jönnek ki a
Fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet
Abból úgyse semmi,
Amit gondoltok” (Kispál és a Borz: Minden száj nyitva áll)

Sose mondd senkinek, hogy lehetetlen, amit akar. Mert benne ez fel sem merül, s így minden sikerül!

Ha valami, ami sokak szerint lehetetlen, és mégis működik, az nem a hülyék szerencséje. Hanem a különlegesek ajándéka.

Tanulj a kivételesektől. Ők mutatják meg Neked az utat!

Normálisat, aki ugyanolyan bolond?

Általános

Vajon mi kell ahhoz, hogy ez történjen? Meg kellene ismerned.

Megint nagyon meleg van. A Nap hatvanfokosra melegíti a kocsit. A felforrósodott autóbelsőnek mindig olyan régi nyaralás illata van! Csak ez most nem a Nap ereje meg a nyár és társai. Nem a globális felmelegedés. Jó lenne, ha ezt jelentené!

Fura, hogy a csodák csak akkor kerülnek elő, amikor igazán úgy vagyunk, hogy értékeljük őket. Addig csak elmegyünk akár nap mint nap ugyanott. Elmegyünk mellettük. Mert amíg nem tudod, milyen, addig azt sem érzed igazán, hogy hiányzik.

Eszterre Emerita hívta fel a figyelmem. Ez is csak úgy jött. Emerita szerint találkoznunk KELLett. No igen. Most már találkoztunk, és én még mindig ezt érzem. Amikor két ember kortól, nemtől, mindentől függetlenül ennyit képes adni egymásnak, arra nincs jobb szó, mint hogy KELL. Meg kellene ismerned.

És itt megint tök mindegy, kinek mi a múltja. Milyen papírja van. Nekem is lehetne mindenféle papírom. Nem vennének fel vele sehová. De nem számít.

Semmi nem számít, csak hogy ilyenkor egyből tudod!

Eszter 11 éves, magántanuló lesz. Eddig suliba járt, de túl sok volt a szekálás és minősítgetés. Rajzoltunk, nevettünk. Azt hiszem, hamar elfogadott. Pedig ez nem fordul elő sűrűn. Szerintem érezte, mennyire tudok szeretni, ha megtalálom, akinek JÁR.

Rég hülyültem ilyen jót! De minden nevetésben ott volt a szeretet. Ott volt a pillanat csodája. Amikor fel sem merül, hogy bármelyikünknek is bármi mást kellene épp csinálnia. Dolga lenne, mennie kellene valahová vagy akármi. Peti fiam bent játszott Eszter szobájában. Teljes idill. Meg kellene ismerned.

Mindazonáltal tudtam, hogy így lesz. Mert megérzem mindig. Ezért is válaszoltam azonnal Emeritának és Erikának, Eszter édesanyjának is. S rögtön elhatároztam, hogy ez most bizony KELL.

Irány a szeretet-traumatológia!

Amikor átadtam Eszternek a saját kis naplóját, amiben a boldog pillanatmorzsákat gyűjtheti, rettentően boldog volt. És olyan ölelést kaptam, hogy mindig látszani fog a röntgenemen. :) Olyan aranyos volt: anyukája látta, mit akar, és szólt neki, hogy nyugodtan. Hiszen amit érzünk, ki szabad mutatni. Én is kimutatom.

Eszter olyan ember, aki értelmed ad mindennek, ami mellett eddig elmentél. Meg kellene ismerned. Érték. Kincs. Szerinte nem GyémántBOGÁR, hanem lepke. De nem gyűjteménybe való. Meg kellene ismerned. De tudni fogod, ennek mikor jött el az ideje. Érdemes elgondolkodni: ki a Te közeledben az, akit még nem vettél észre? Meg kellene ismerned.

Fogunk még találkozni, hamarabb, mint gondoljuk. Mert KELL.

Erika még kiszaladt a kapuba, amikor már indultunk, és továbbította, amit Eszter mondott neki:

“Végre találtam egy normális embert, aki ugyanolyan bolond mint én!”

Nincs szó, ami leírja ezt a sallangoktól mentes, kristálytiszta szeretetet.

Meg kellene ismerned!

Robi

Csak közepe van – jó az, ha csak közepe van?

Általános

Tészta a tepsin. Krém a tálban.

A krém gyengéden fedi be a tészta felületét. Magától nem folyik szét, kenni kell. Aztán jön a tekerés. Egyenletesen, finoman. Belülre sok krém kerül.

Kakaós csiga. A legjobb a közepe.

Vajon gyártanak olyat, aminek csak közepe van?

Tényleg!

Ha lenne egy pékség, ahol ha kakaós csigát kérsz, megkérdik: “Szedjem le a szélét?” – akkor leszedetnéd? Mint a hagyma zöldjét. Mert a legjobb a fehér rész. De zöld nélkül nincs fehér sem, s széle nélkül nincs belseje.

Leszedetnéd a szélét, ha lehetne? Vagy ha kétféle kakós csigát árulnának: egyik egész, a másikról sütés után leszedik a szélét, akkor melyiket választanád?

Egyáltalán: meddig kell leszedni a szélét? Honnan tudod, hogy már a belsejét eszed? Mi van, ha elfogy az egész, mire rájössz, hogy már régen a közepénél tartasz? És akkor vége, nincs jutalom?

Sőt. Ha ott vagy a legközepén, akkor már nincs is tovább. Az nem jó ám!

A kakaós csiga olyan, mint az élet: az út a szép benne. Egyre finomabb. És mire a legfinomabb részhez érsz, nem zavar, hogy elfogyott. De ha mindig a közepét várod, és nem élvezed a szélét, akkor sosem leszel igazán boldog.

Ne szedesd le a szélét, és örülj az egésznek!

Robi

Tizenkét kavics – de elég jók?

Általános

Kánikula – már reggel 9-kor 28 fok. A parton picit elviselhetőbb.

A kavicsok sisteregve örülnek, ha végre elhalad egy szárnyashajó, és vizesek lehetnek. De örülnek annak is, ha kacsáznak velük.

Tudtad, hogy a kavicsok örülnek, ha kacsáznak velük? Vagy ha szívecskét keresnek közöttük? Ilyenkor egész sok kavics szívecskévé válik! Ilyenkor belelátod, hogy szív, még akkor is, ha amúgy csak elmennél mellette.

Zoé ötödikes lesz, nagylány már. Sokszor találkoztunk már a piliscsévi osztályban. Marika néni a szeretetre nevelte őket négy csodálatos éven át. Meg is látszik: sok-sok igazi ajándék, igazi Gyémántbogár van az osztályban. Zoé különleges precizitásával és gondosságával tűnt ki nekem. Meghívtam hát egy Felhőtlen Napra.

A kavicsok a parton játszani akartak. Szívecskéket kerestünk. Öt perc volt rá mindkettőnknek. Találtam egy marokkal, mire letelt az idő. Zoé öt darabot hozott, mondván: “Hát, ezek annyira nem szívek de jó lesz.”

Ő sok mindennel van így: “Nem lett valami szép” – mondja a rajzára. “Annyira szépen nem tudok…” – mondja a színezésére. Megállapítottuk, hogy ELÉG jó, ELÉG szép és ELÉG szív minden kavics, amit talált. Mert nem kell tökéletesnek lennie! Mert nem kell ebben senkivel versenyezni. Hiszen nem mondtam, hogy az nyer, aki többet vagy szebbet talál. Egyszerűen csak örüljünk annak, ha találunk! Akár csak egyet, akár csúnyácskát, torzat, csorbát, aprócskát.

Szívnek lenni jó, de az, ami kánikulában egy kavicsnak maga a csoda, az…

A kacsázás!

Zoé most próbálta először: megmutattam neki, mi is itt a lényeg. Nem azt mondtam el, hogy hogyan KELL eldobni. Meg hogy milyen kavicsot KELL felszedni hozzá. Csak azt mondtam el, ami feltétlenül szükséges. Az első kísérletek és az első sikeres kacsázás után megérkezett a várva várt szárnyashajó. Hasította a vizet! A kavicsok már a hullám előtt, előre mosolyogtak.

Tizenkét kavicsot válogattam össze Zoénak, majd megkérdeztem:

– Szerinted a tizenkettőből hány fog pattani a vizen?
– Hm, három.
– Oké – mondtam, és megadtam a startjelet.

Az első nem sikerült. A második sem. Aztán megérkezett az első sikeres dobás. Majd a második is. Aztán a harmadik. Elfogytak a kavicsok. Tizenkettőből három. Ahogy megbeszéltük, igaz? Semmivel sem több. De kevesebb sem. Mert Zoé, amikor két sikeres dobás volt még csak, odapillantott a kavicsokra, és látta, hogy még négy hátravan. A következő rögtön sikerült! Érdekes?

Na jó. Nézzük meg még egyszer!

Tizenkét kavicsot válogattam össze.

– Na és most hány fog sikerülni?
– Három – válaszolta mosolyogva.
– Ne már, legyen több, mint az előbb!
– Akkor négy!

Az első rögtön sikerült. Aztán néhány nem… végül a tizenkét kőből mit gondolsz, mennyit sikerült felpattintani?

Hármat.

Az utolsó kő véletlenül a partra esett le. Engedélyeztem egy extra dobást, de hogy igazságos legyen, egy olyan kavicsot adtam Zoé kezébe, amivel nehéz kacsázni.

Sikerült. Meglett a négy.

De az első kimondott cél a három volt, és ez is történt: a negyedik leesett – csak a pót-dobás hozta vissza!

Zoé végre úgy mosolygott, hogy láttam benne a fényt. Mert ez az a boldogság és sikerélmény, amit leírhatatlanul szeretek látni az arcokon!

Sikerült elérni a célt. De vajon ki határozza meg a célt? Ki határozza meg, hogy hány kísérletből hány sikreülhet? Senki más, mint mi magunk!

Zoé, higgy magadban!
A szívek, amiket gyűjtesz, mindig ELÉG szépek és ELÉG jók. És minden annyira sikerül, amennyire elhiszed, hogy sikerülni fog.

A kánikulában a tűzforró kavicsok nagyon várják a szárnyashajót – és hogy tizenkettőből tizenketten higgyenek magukban.

Robi

Minden összeáll. A nagy Miért? – a válasz egyszerű

Általános

Miértsereg

Miért kell, hogy tovább csináljuk, jobban csináljuk, többet csináljuk, amit nap mint nap teszünk? Miért kell a folytonos építkezés? Miért kell mindig menni, csak menni?

Miért fontos, hogy menjen a szekér?

Miért fontos, hogy stimmeljenek a dolgok? Miért kell, hogy csupa jó dolog történjen? Miért kell annyit utazni? Miért kell ennyi mindenről hírt adni? Miért kell másokat nevelni, tanítani, segíteni? Miért nem hagyhatom annyiban, hogy ez van és kész? Miért nem lehet picit leállni?

Miért kell annyi poszt? Miért kell annyit hirdetni? Hogy sok legyen? De akkor miért kell árat emelni? Hogy kevés legyen? Miért kell mindig fejlődni? Hogy verhessem a mellem? Hogy híres legyek?

Igen. Híres akarok lenni. És akkor mi van? De nem ezért. Nem ez a válasz a nagy Miért-re.

Miért kell, hogy rend legyen? Miért kell annyi mindent beszerezni? Miért kellenek a csodaceruzák és a pecsétek és a mágnesek és a kártyák és a mindenféle egyebek? Hogy teljes legyen a gyűjtemény? Hogy mindig legyen ötlet, ha kiapad?

Miért apadna ki? Hiszen megvan a válasz.

Miért kell olyan dögnagy csokigyárat építeni? Hogy a csodájára járjanak? És ha a csodájára járnak, akkor mi van? De nem azért kell. Nem ez a válasz a nagy Miért-re.

Miért kell a marketing? A sok reklám? A jó bornak nem kell cégér. Aha, majd megvárom, amíg cégér nélkül elkezd működni, mi? Miért kell a sok mozgás, a sok új ember és a sok új kapcsolat? Miért kell a sok gyerek és miért kell a sok felnőtt? Hogy reklámozzunk? Hogy eladjunk nekik valamit, amit nem is akarnak?

Miért kell normálisan csinálni? Miért kell igényesen csinálni? Miért kell profin csinálni? Miért nem elégedhetünk meg a közepessel? Miért kell mindig egyre jobb? Hogy elnyerjük a díjakat?

Miért kell a könyv? Miért kell leírni? Miért kell elolvastatni?

Miért kell annyit szerepelni? Miért kell tolni? Miért kell ott lenni, ahol csak lehet? Miért kell az arc is oda? Miért nem elég a logó?

Miért kell újba fogni? Miért kell, hogy nagy dolog legyen belőle? Miért nem maradhat kicsiben, családiasan, babzsákokon ücsörögve? Miért nem elég sosem, ami van? Miért hajt valami mindig előre?

És főleg. Mi hajt előre? Miért kell engedni, hogy hajtson? Miért nem lehet megállni?

Felvidítani az embereket

Felemelni őket. Utat mutatni nekik. Megláttatni velük a napos oldalt. Feltárni előttük a lehetőségeiket. Hogy ne csak önmaguk árnyékai legyenek. Hogy merjenek lépni, tenni, venni, menni.

Felderíteni. Keresni és találni. Értelmet adni a mindennapoknak. Értéket vinni minden pillanatba.

Unalmasból érdekeset. Szürkéből színest. Borongósból vidámat varázsolni. Elveszettből megtaláltat. Eldugottból felfedezettet. Kiszámítható és sablonosból mindig érdekeset és meglepőt. Meglepni azokat, akikről a világ megfeledkezett.

Ez a küldetésem – mióta az eszemet tudom. Ez hajt előre. Minden e köré csoportosul. Minden e köré gyűlik. A Táblácska. A Gyémántbogár.

Minden ide fut. És a nagy Miért adja meg a választ: Miért kell ezeknek szuperjóknak lenni? Nem miattam. Hanem mert sokaknak szeretnék adni. Ehhez pedig kellenek a csatornák. A Táblácska az egyik hatalmas csatorna. Most épül a Gyémántbogár.

Ott a közös pont. Mindkét nagy projekt megszólítja bennem és a közönségben a gyermeket. Felderítenek. Felvidítanak. Értelmet és értéket adnak.

De a Miért még mindig kérdés.

Szeretnék nyomot hagyni

Nem a sárban. Sokak életében. Tömegek életében. Nekem kevés, ha kevés helyre jutok el. Mindaz amit megtapasztaltam, felismertem, megtanultam, érték lehet sokak számára.

“Hagyd, úgysem juthatsz el mindenkihez.”

Miért nem? És ha igen? Ha már mindenkinél voltam, akkor mehetek valakihez – másodszor is.

Azért kell mindig előre menni. Ezért. Ezért kell.

Ezért kell, hogy minden rendben legyen. Mert ha minden rendben van, akkor jöhet az újabb láb, amivel beleállok a küldetésbe. És ha látom, hogy valakiknek már sikerült adnom, akkor tudom, hogy tudok adni másoknak is. Egyre többeknek. Egyre többet.

Akinek jó az, amit létrehoztam, letesz egy kis kavicsot. Ha másnak is tetszik, letesz oda még egyet. Ha elég jól csinálom, ha elég jól csináljuk: hegy lesz a kis kavicsokból. És ezt a hegyet látják az újonnan érkezők. Megnézik, közelről megvizsgálják a kavicsokat. Rájönnek, hogy ez a hely igazán nekik való.

Hatalmas pozitív spirál. Felemelkedés, öröm és fantasztikus kapcsolódások elindítója. Szövevényes csodaháló. Így megy ez errefelé.

“Élményt és értéket adni az embereknek, könnyeddé, szórakoztatóvá, vidámmá és színessé tenni a hétköznapokat.

Csupa olyat alkotok, találok ki és mutatok meg, amik önkéntelen mosolyra fakasztanak, és visszahozzák a gondtalan, felhőtlen időket.
Kiragadnak a szürke unalmasságból és színnel töltik fel a mindennapokat.
A rohanó és egyesek szerint csúnya világban erre manapság nagyon nagy szükség van!

Nagyon ráfér a hétköznapokra, hogy könnyedebbek, színesebbek, és így örömtelibbek legyenek. Ezen dolgozom nap mint nap rajzban, zenében, mondandóban.”

Azért, mert

Azért kell, hogy nagy legyen, hogy sokakhoz elérjen. Azért kell, hogy jól működjön, hogy tovább lehessen lépni.

Senki nem fog helyettem prédikálni. Senki nem teszi meg azt magától, amit én magamtól megteszek. Senki nem csinálja olyan lendülettel, ahogy én. Senki nem teszi bele azt az energiát, amit én.

Helyetted megteszi valaki?

Ha megvan a nagy Miért-ed, ne bízd a sorsra. Ne bízt a cégérre. Ne bízd arra, hogy majd szépen lassan, de maradjunk meg kicsiben, mert a nagy az olyan félelmetes és kockázatos. Valójában a kicsi a kockázatos. Sőt, a kicsi biztosan kevesebb, mint amennyi lehetne.

A nagy csak egy döntés.

Hogy szeretnék nyomot hagyni. Ehhez mindenkihez el kell jusson a küldetés.

Hogy legyenek, akiknél már kétszer is voltam.

Adósod vagyok – nem találkozhatunk többé, mert…

Általános

Több, mint száz iskola. Több, mint háromezer gyermek. Közel húszezer kilométer.

Miért csinálod ingyen, Robi?

Ami ingyenes, az mindig gyanús

Csak az elmúlt egy évben gyűltek össze a fenti számok, s mérhetetlen tapasztalattal gazdagodtam. Az iskolák, pedagógusok és gyermekek végtelen sokszínűségével találkoztam. Épültem belőle. Csodák történtek. Ezért a tapasztalatért sokan fizetnének ám. Én burkoltan fizettem.

De nem az idő számít. Mert az időmet örömmel adom. Akár ingyen adom, akár nem. Ez teljesen független!

Aztán jöttek a fura kérdések:

  • Miből él?
    “Van egy vállalkozásom, ami kitermeli ennek a költségét (részben igaz). De nem ezt reklámozom, blablabla.”
  • Miért ingyenes? Hol van ebben a kutya elásva?
    “Nincs kutya. Sem ásó. Szeretem csinálni, ennyi az egész.”

Csupa szabadkozás. Miért nekem kell mentegetőzni?

Mert ami ingyenes, az gyanús

Ez az ürge vagy akar valamit, amit mi nem szeretnénk… Vagy valami nem stimmel vele. Vagy szektás. Vagy … ki sem mondom.

Ami ingyenes, az tuti valami marketingakció. Nos, aki így gondolja, bátran megkímélheti magát igen sok csodás dologtól. például a Táblácska színezőktől is. Vagy attól, hogy ingyenesen válaszolok az emailben feltett kérdéseire.

Oda jutottam, hogy tök ciki ingyen adni azt, amiért legszívesebben még én fizetnék, hogy csinálhassam. Néhol szinte vizsgáznom kellett emberségből, hogy bebizonyítsam: nem vagyok zsákosember. Sem szervkereskedő. Csak szeretem csinálni, bármilyen hihetetlen. És annyira jó olyan pedagógusokkal találkozni, akik ezt még el tudják képzelni! Mert csak így van értelme.

Csak annak van értéke, ami nem ingyenes

Nem szabad ingyen adni. Tudod, amikor egy alapítványtól rádtelefonálnak. Valamit szeretnének. Te rendben is vagy ezzel, de nem tudod, hogy tényleg oda kerül-e amit adsz, ahová mondják.

A szemünkben annak van értéke, amiért mi is teszünk valamit. Vagy amiért fizetünk. És aminél tudjuk, hogy a pénzünk mire megy pontosan.

Járatnád a gyereked egy olyan hegymászósuliba, ami tök ingyenes?
Elküldenéd egy ingyenes Déli Sark expedícióra?
Megbíznál az ingyenes nőgyógyászban vagy pszichiáterben? És egy ingyenes sebészeti klinika milyen lenne?

Csak annak van értéke, ami konkrétan mérhető

Ez a zárójeles rész.

Egy órát foglalkozik a gyerekemmel valaki, és kerül x ezer forintba. Pontosan mi lesz a hatása a foglalkozásnak? Mi az ígéret? Nincs ígéret. Nincs mérhető változás. Csak látható változás van. Csoda van.

Ha pénzt adunk ki valamire, akkor szeretnénk tudni, pontosan mi az. Ha ez a valami ingyenes, még csak kíváncsivá sem tesz minket.

Ha kapunk valamit, adni akarunk, és ha adunk valamit, kapni miért nem akarunk?

Az áramlás fenntartása ősi lételemünk. Ha adunk, kapjunk. Ha kaptunk, adjunk.

Ha fizetsz a péknél, adjon kenyeret. De ne adjon, ha nem fizetsz, mert az gyanús.
Ha foglalkozik a gyerekemmel, akkor kérjen pénzt. De ha nem kér, az gyanús.

Gyanús, és ezen kívül: szeretném viszonozni. Ez belénk van kódolva.

Fent akarom tartani az áramlást

Ha valaki foglalkozik velünk, és ad nekünk a tudásából, képességéből, netán csodát tesz: adni akarunk neki valamit mi is. De nem tudunk, mert nekünk nincs ilyen tudásunk. Mi pénzben tudjuk viszonozni a legegyszerűbben. Másképp nem megy. S ha ő nem fogadja el a pénzt, akkor az nekünk nem esik jól! Nem bizony. Mert nincs meg az áramlás. Elakad.

Foglalkozást tartok egy osztályban. A suli másik osztályából átnéz egy tanító néni. Tetszik neki. Látja, micsoda hangulat lett itt hirtelen! De nem hívnak el az ő osztályába. Mert amikor kiderül, hogy ingyenes, akkor már nem kell: biztos kell az időm másra. Elakad.

Olyannyira elakad, hogy legközelebb nem is hívnak. Mert úgy érzik, tartoznak nekem. Adtam nekik kölcsön, és még nem adták vissza. Ha legközelebb találkozunk, vissza kell adnunk. De én nem fogadom el. Végképp elakadunk. Mert ha kölcsönkérünk valakitől de nem adjuk vissza, akkor legközelebb nem kérhetünk újra. Az már végképp ciki!

Hogy jön ez ide?

Bizony, sok kilométer, sok gyerek. Rengeteg szeretet. Még én fizetnék hogy csinálhassam! Rajzos órák a suliban. A Rajzos Szemléletfejlesztés.

Úgy döntöttem, hogy ebben a tanévben vállalom már csak ingyenesen a vendégórákat. Szeretném megnövelni ezen foglalkozások értékét azzal, hogy kérek cserébe valamit. Díjazást. No nem a csillagos ég. De fedezze költségeket. A tudásom úgysem pénzben mérhető. A hatás sem.

Egy nem beszélő gyermek ha megszólal, az mennyit ér? Egy soha nem rajzoló gyermek ha gyönyörűen színez, az mennyit ér? Ha egy autista azt mondja: szeretlek anya, mert jó anya vagy – az mennyit ér?

Persze, mindenkinek legyen jó. Mindenki jusson hozzá. Én úgy vagyok vele, hogy el fog jutni ahhoz, el fogok jutni azokhoz, akikhez és ahová kell. Ahol szükség van rám, varázsolok.

A 2016-17-es tanévben természetesen azok számára, akikkel már időpontot egyeztettünk, nem változik semmi. Emellett pedig jelentem, hogy ez a tanév megtelt, s további 87 jelentkező maradt, akiknek már nem jutott időpont. Minden keddem és csütörtököm foglalt. Végig suliban vagyok. Imádom csinálni.

Azt hiszem, nem azért jelentkeznek sokan, mert ingyenes.

Hiszen ha ingyenes, az gyanús.

A következő tanévet augusztusban kezdjük feltölteni. Értéket adó, felemelő órák lesznek azok is. S meg fogjuk őket becsülni mindannyian.

Mert adtunk mi is cserébe valamit – mert nem ingyen van.

Becsüljük meg a csodákat és viszonozzuk bátran, ha valaki tesz értünk. Így folyamatos lesz az áramlás. A gondoskodásé, a törődésé és a szereteté.

Köszönöm!

Robi

Arany emlékév – Arany középút

Általános

Meg kell találnom.

Szerte az országban az a végtelen szeretet, amit kapok, szétszabdal.

Egyszerre nem tudok ott lenni mindenhol. És félő, hogy sok helyen űrt hagyok.

Mert azt mondja Eszti: “Ma jó volt, jössz máskor is?” Persze, hogy megyek!

Kezelni kell, kit mennyire szeretünk meg. Egyszer ott a fal, nem tudunk mindig mindenütt ott lenni. Meg kell találni az Arany középutat.

A két vége:

Egyik: Mindenütt ott lenni csak egy picikét. Ehhez csak utazni kell vagy szanaszét szakadni.
Másik: Egy valakire tenni MINDENT.

Mi van a kettő között? Csodaosztály? Álombusz? Varázscsapat?

Meglesz ez is, csak tenni kell, amit tenni kell.

Minden alkalmat már hetekkel előtte várok. És ahová visszatérek? Azt már akkor, mielőtt hazamennék.

Arany emlékév – Arany középút.

Ne érezd má’ jól magad, kislányom! – nyilvános válasz egy kérdésre

Általános

Levél érkezett, melyre nyilvánosan küldöm válaszom:

“Kedves Robi! 

A lányomat letorkolta a tanára, mert órán angol szöveg hallgatása közben rajzolgatott a füzetébe. Tudsz segíteni valami okos, tanulságos idézettel, nézettel; pszichológus -vagy saját- elmélettel, tapasztalattal… aki/ami szerint egyik cselekvés (rajzolás) nem zárja ki a másikat, vagyis hogy közben a figyelem éber tud maradni (sőt)! 

Köszönöm válaszodat: 

Judit”


“Kedves Judit!

Biztos vagyok benne, hogy rajzolás közben jobban belemegy a szöveg az ember fejébe. Én hangoskönyveket szoktam hallgatni vezetés közben, és egyik sem zárja ki a másikat.

A rajzolás teljesen más területet mozgat meg az agyban, s ennek hatására könnyebb a nem magolandó, lexikális tanulásra való koncentrálás. Ami nem is koncentrálás. Gondoljuk csak meg, hogy társaságban zenét hallgatva sem omlik össze a baráti viszony senkivel.

Szerintem a rajzolgatás itt azt jelzi, hogy a kislánynak nem okoz nehézséget erre is és arra is figyelni.

Rajzolás közben is lehet angol szöveget hallgatni, sőt, tudat alatt be is épül.

Ez kicsit olyan, mint a klasszikus vicc: Imádkozás közben lehet enni? Nem, hogy gondolhatsz ilyet? És evés közben lehet imádkozni? Persze, imádkozni mindig szabad.

Robi”