Egy dicséret veszett el benned?

“Egy költő veszett el benned!”
“Egy festő veszett el benned!”

Ahh.

Tudod, amikor végre valaki rájön, hogy hoppá, ebben egészen jó. Valami új dologban. Valami másban. Fest egy képet. Kezébe vesz egy gitárt. És jönnek a dicséretek, mint például:

“Egy zenész veszett el benned!”

Jaj, ne! Légyszi!

Már miért veszett volna el, amikor éppen ott van előtted, most jön ki, most zenél, most fest!

“Egy tanár veszett el benned!”

És ha éppen az akarsz lenni mostantól? Akkor elfogadod, hogy ezt mondják elismerésül, mert megcsillantod a tehetséged? És ha mostantól házakat tervezel? Akkor egy építész veszett el?

Veszteség, elmúlás, nincs, szürkeség.

Éppen, hogy nem elveszett, hanem most jön elő! Most fedezed fel! Most mutatod meg (végre) sokaknak!

Nyeremény, élet, van, színek. Ez kell!

“Egy dicséret veszett el ebben a mondatban!” – na ez igaz!

Ne vesszen el. Bújjon elő!

“Belőled egy költő bújt elő!”
“Belőled egy festő bújt elő!”
“Belőled egy tanár bújt elő!”

Mert a csodák nem elvesznek, hanem megjelennek!

Bújj elő!

Kövess:
20